Szofink: Én

10x14 centis csodálatos kisgrafika a fanyar, néhol groteszkbe hajló humorú Szofink keze közül.

Szignózva.
Fénytől védett helyen tárolandó.

Ez a munka elsőre karikatúrának tűnik, de elég gyorsan kiderül, hogy nem puszta poénrajzról van szó, hanem egy nagyon tudatosan felépített aránytalanságról. A fej itt nem egyszerűen nagyobb a kelleténél: szinte kiszorít mindent maga körül, elfoglalja a teret, ránehezedik a figurára, miközben a test lent alig marad több egy kiszolgáltatott mellékmondatnál. Ettől az egész egyszerre lesz vicces és nyugtalanító. Olyan, mintha az ember saját belső monológja fizikailag is túl nagyra nőtt volna, és a személyiség többi része már csak asszisztálna hozzá.

A zöld háttérre írt szöveg különösen jó megoldás, mert nem illusztrációként működik, hanem pszichés zajként. Nem feltétlenül az a lényeg, hogy minden szó rögtön tisztán olvasható legyen, hanem az, hogy a figura szó szerint bele van ágyazva a beszédbe, a magyarázatba, a belső kommentárba. A szöveg nem kíséri a portrét, hanem körbezsongja, szinte tartósan zavarja. Ettől a lapnak van egy nagyon mai, nagyon ismerős idegrendszere: túl sok gondolat, túl nagy fej, túl kevés hely.

Formailag kifejezetten erős, hogy a rajz nem akar akadémikusan szép lenni. A vonalvezetés nyers, a színezés kissé foltos, a figura aránytalansága már-már szemtelen, de épp ettől működik. Nem a technikai virtuozitást fitogtatja, hanem a karaktert. A hatalmas, szinte lufi-szerű arc és a pici öltönyös test együtt olyan groteszk emberképet hoz létre, ami valahol a gyerekrajz, az underground képregény és a kortárs pszichológiai önvallomás között lebeg. Ez az a fajta esetlenség, ami nem ügyetlenség, hanem stílus: pontosan tudja, mennyire kell kibillenteni a figurát ahhoz, hogy az egyszerre legyen komikus és szánandó.

A legjobb benne, hogy nem dönt helyettünk, kinevessük-e vagy megsajnáljuk ezt az alakot. Kicsit mindkettőre lehetőség van. Van benne valami szelíd tragikomikum: az az érzés, amikor valaki próbálja menedzselni saját magát, csak közben a feje, a gondolatai, az önképe, a belső narrációja már rég nem kezelhető méretű. Galériatérben ez a lap pont attól tudna működni, hogy nem harsányan akar fontos lenni, hanem csendben, furcsán, kissé röhejesen nagyon emberi. Olyan munka, ami először megmosolyogtat, aztán gyanúsan közel jön.