Altnőder Emese 11 fotó - méret: 40X30

Ebben a fotóban a lépték az első. A hatalmas, hullámzó táj előtt lent, szinte elveszve ül az a néhány apró emberalak a homok peremén, és ettől az egész jelenet egyszerre lesz nagyon csendes és nagyon drámai. Olyan, mintha nem is kirándulást látnánk, hanem egy pillanatot abból, amikor valaki először érzi meg, milyen nagy körülötte a világ.

A fekete-fehér tónusok különösen jól állnak neki, mert minden fölösleges szépséget lehúznak róla, és meghagyják azt, ami igazán fontos: a dombok lassú ritmusát, az ösvény vékony vonalát, a fák sötét foltjait és a homok világos, szinte vakító előterét. Ettől a táj nem egyszerűen szép lesz, hanem emlékszerű. Van benne valami régi nyarakból, gyerekkori csavargásokból és abból a nehezen megfogható érzésből, amikor egy hely egyszerre tűnik ismerősnek és teljesen idegennek.

Közben a kép nem marad meg dokumentumnak. A finom elcsúszások, a szellemszerű rétegek és a középen lebegő, alig érzékelhető duplázódás valami furcsa bizonytalanságot visz bele. Mintha a táj nem csak külső helyszín lenne, hanem belső állapot is: emlék, álom, vagy egy olyan délután maradványa, amit már nem lehet pontosan visszaidézni. Ettől a gyerekalakok sem pusztán szereplők, inkább apró kapaszkodók egy sokkal nagyobb, nyitottabb térben.

Az egészben van valami gyönyörűen visszafogott melankólia. Nem akar hatásos lenni, nem akar rábeszélni semmire, csak csendesen kinyit maga előtt egy teret, és hagyja, hogy a néző belesétáljon. Pont ettől marad meg: nem jelenetet ad, hanem távlatot. Olyan kép, ami után egy ideig minden táj egy kicsit üresebbnek, minden emlék egy kicsit bizonytalanabbnak tűnik.