Anyádrajzol: French is sexy
2019, cc 14x11 cm, akvarell papír, akril
Ez a lap úgy működik, mintha egy nemzeti sztereotípia, egy egyvonalas stand-up poén és egy gyors, pimasz vizuális jegyzet kézfogást kötött volna egymással. A figura minden szükséges francia jelmelelemet magára húz: barett, csíkos felső, borospohár, fölényesen minimalista arc — vagyis pontosan annyi klisé, amennyi után már nem sértő, hanem működő önirónia lesz belőle. A szöveg pedig szépen ráteszi a koronát: „French people think that the French accent is sexy.” Nem azt állítja, hogy az, hanem azt, hogy ők ezt gondolják, és ebben a kis eltolásban van az egész munka sava.
A legerősebb benne az, hogy milyen kevésből dolgozik. Néhány fekete vonal, egy félprofilba húzott fej, pár pont az arcon, három-négy csík a ruhán — és már kész is egy teljes karakter, sőt, egy komplett kulturális attitűd. Ez rajzilag kifejezetten jó arányérzékre vall. Nem akar több lenni, mint ami, viszont azt nagyon pontosan tudja. A figura nem portré, hanem sűrítmény: nem egy ember, hanem a „franciaság” exportváltozata, szépen lepárolva pózzá.
A szöveg és a rajz itt is ugyanarra az idegrendszerre vannak kötve. A felirat önmagában is működne mint száraz poén, a figura önmagában is működne mint könnyed karikatúra, de együtt lesz igazán jó a dolog. A borospohár például nemcsak díszlet, hanem az önkép kelléke is: mintha a figura nem egyszerűen létezne, hanem demonstrálná, hogy ő már eleve úgy lép be a jelenetbe, mint aki tisztában van a saját mitológiájával. Ez a fajta önstílusosítás nagyon szépen van kifigurázva.
Szakmailag külön öröm, hogy a humor nem harsány. Nem akarja agyonütni a nézőt, nem túlmagyaráz, nem épít fel bonyolult geggépezetet. Inkább az a fajta könnyed, intelligens odaszúrás, ami elsőre mosolyt hoz, aztán még egy pillanatra ott tart. A kézírásos szöveg ritmusa, a rajz lazasága, a nagy üres fehér felület mind segítik ezt a száraz, levegős működést. Olyan, mint egy jól időzített félmondat valakitől, aki pontosan tudja, hogy nem kell túljátszani a poént.
A legjobb az egészben talán az, hogy nem egyszerűen a franciákon nevet, hanem a nemzeti önkép egész mechanizmusán. Mindig van egy pont, ahol egy kultúra annyiszor mondott magáról valamit, hogy végül már saját maga is beleszeretett a legendába. Ez a kis rajz ezt a pillanatot kapja el: amikor a báj már nem adottság, hanem önként vállalt identitásprogram. És ettől a lap nemcsak vicces, hanem meglepően pontos is. Kicsi, gyors, laza darab, de nagyon jól tudja, hol kell meghúzni azt a bizonyos, elegánsan rosszmájú vonalat.
