Anyádrajzol: Rossz fej

cc 14x11 cm, akvarell papír, tinta

Ez a lap úgy hat, mintha egy baráti vallomás, egy enyhe sértés és egy önarcképszerű lelki beismerés ugyanabban a percben akart volna megszületni. A szöveg — „Barátként ugyanolyan rosszfej vagy, mint én.” — önmagában is remek, mert egyszerre szeretetteljes és vállaltan nem kedves. Nem az a cukormázas „örülök, hogy vagy nekem” típusú mondat, hanem az a ritkább, sokkal hitelesebb változat, amikor a kapcsolat alapja nem az idealizálás, hanem a kölcsönös karakterhiba-tisztelet. Már ettől van benne valami nagyon emberi, nagyon száraz és kifejezetten szellemes.

A portré ehhez tökéletesen passzol. A fej nagy, kissé nyers vonalakkal összehúzott, a tekintet fáradtan gyanakvó, a száj és a szakáll környéke pedig olyan, mintha az alkotó pontosan tudná: itt nem szépséget kell rajzolni, hanem habitust. Nem arcot látni, hanem karaktertömörítményt. Az egész figura úgy néz ki, mint aki már túl van néhány rossz döntésen, néhány jó mondaton és jó pár olyan beszélgetésen, ahol a szeretet formája valójában a kölcsönös szurkálódás volt. Ettől a lap nem karikatúra marad, hanem személyiséglelet.

Formailag különösen jól működik a fekete, a szürke mosás és a fehér papír aránya. A szürke felületek nem szépen modelleznek, inkább ráülnek a fejre, mint valami hangulati időjárás. A fekete pulóverszerű tömb lent stabilizálja a kompozíciót, súlyt ad neki, miközben a fej körüli vadabb, szabadabb vonalak hagyják, hogy a figura kissé szétesett, kissé ideges maradjon. Ez a lazaság nagyon jót tesz a munkának. Nem akarja kijavítani magát, és pont ettől lesz hiteles. Olyan, mintha a rajz is azt mondaná: nincs itt semmi finomkodás, ennyiből dolgozunk.

A szöveg és a portré között nagyon jó az összhang. A mondat lehetne önálló poén, a fej lehetne önálló karaktertanulmány, de együtt kapják meg az igazi erejüket. A figura arca nem illusztrálja túl a feliratot, inkább alátámasztja annak lelki klímáját. Ez a fickó tényleg képes lenne ilyet mondani, de valószínűleg úgy, hogy közben az ember egyszerre sértődik meg és nevet fel. Szakmailag ez az egyik legjobb része: a humor nem odarakott plusz, hanem a kép szerkezeti elve.

Az egészből valami nagyon szerethetően mogorva intimitás árad. Nem akar meghatni, nem akar bájos lenni, nem akarja szebbre hazudni az emberi kapcsolatokat. Inkább azt mondja, hogy a barátság néha abból áll, hogy két nehezen kezelhető ember hosszú távon mégis kibírja egymást, sőt, valamiért értékeli is a másik rossz természetét. Ez pedig meglepően szép állítás — csak szerencsére nem szépíti meg. Pont ettől működik ennyire jól.