Legát Tibor: A nürnbergi per

Amikor a „gonoszt” emlegetjük, a legkevésbé jutna eszünkbe a naivitásra, együgyűségre gondolni. A gonosz komplikált, agyafúrt, a rosszindulatnak oka van, és kiterjedése. Ami bizonyos esetekben nemhogy a naivitással, de a lelkiismerettel is összefüggésben áll, vagyis valamiféle pátoszt feltételez. Ám könnyen belátható, hogy abban a pillanatban, amikor az úgynevezett lelkiismereti kérdés tárgyiasul, a gonosz is megjelenik. A nürnbergi per attól volt egyedülálló, egyúttal kudarcos is, mert valódi cél a „gonosz leleplezése” lett volna, illetve a szembesítés, de a vádlottak túlnyomó többsége képtelen volt megérteni, hogy nem a győztes bosszújáról van szó, fel sem tudta fogni, hogy mi a rossz abban, hogy a kötelességét teljesítette, és valójában abból csinált volna lelkiismereti kérdést, ha ez elmarad. Nem arról van szó, hogy a vádlottak közt ne lettek volna cinikus, hétpróbás gazemberek, de többnyire nem voltak azok hétköznapi értelemben. A festménnyel arra szerettem volna felhívni a
figyelmet, hogy ugyan a nürnbergi perben az ipari méretű gyilkosságok, a tudatos pusztítás leleplezése az egész világnak megmutatta, hogy mire képes az ember, az igazi botrányt mégis legfőképp az okozta, hogy akiknek szembe kellett volna nézniük
ezzel, felelősséget kellett volna vállalniuk ezért, képtelenek voltak erre. A gonosz leleplezése nem sikerült, a hétköznap lelkiismereti „ügymenetek” továbbra is felülírják az emberséget.

Akril, vászon
30 x 40 cm

Ebben a festményben az a legjobb, hogy úgy néz ki, mintha egy önarckép felrobbant volna, és a darabjai külön figurákként kezdtek volna tovább élni. A középen lebegő kék villanykörte-fej rögtön elviszi az egészet valami furcsán szellemi, mégis ironikus irányba: mintha az identitás itt egyszerre lenne ötlet, kisülés, megvilágosodás és teljes zavar. Körülötte a többi arc nem egyszerű mellékszereplő, hanem ugyanannak a személyiségnek különböző, elrajzolt állapotai: sérült, morgó, széteső, figyelő, hallgató részek.

A vörös háttér különösen sokat ad hozzá, mert nem hagy levegőt a képnek. Minden egy kicsit közelebb jön, minden idegesebb, sűrűbb, nyersebb lesz tőle. Ehhez képest a világító kék fej majdnem hideg nyugalmat hozna, de persze nem tud: túl furcsa, túl üres, túl mesterséges ahhoz, hogy megnyugtasson. Ettől a festmény nem egyszerűen expresszív, hanem kifejezetten pszichés terű lesz, mintha nem alakokat látnánk, hanem egy belső rendszer szereplőit vészvilágításban.

Nagyon jók a többi figura arcai is. A bal felső, varrott szájú alak, a jobb oldali szinte állatfej-szerű figura, az alsó középső kicsi arc mind úgy hatnak, mintha valami családi fotó, rémálom és terápiás jegyzet egyszerre csúszott volna egymásra. Nincs bennük klasszikus szépség, de van bennük karakter, seb, komikum és valami nagyon közeli idegesség. Pont attól erősek, hogy nem rendeződnek el szépen.

Az ilyen kép nem azt kérdezi, hogy „ki vagyok én?”, hanem inkább azt, hogy hányféleképpen lehet egyszerre szétesni és jelen lenni. Kicsit bohócos, kicsit nyugtalanító, kicsit költői, és nagyon jól áll neki ez a nyers, ösztönös festőiség. Olyan munka, ami nem portrét ad, hanem belső társaságot.