Legát Tibor: Árvaház - Ne játssz az étellel

Valamikor a 2000-es évek elején kaptunk jegyet az Operaház Diótörő karácsony matiné előadására. A közönség többsége általános iskolásokból állt, akik nagy csoportokban érkeztek. Az előadás előtt egy műsorvezető (?) ismertette a balett sztoriját, tán Csajkovszkijról is ejtett néhány szót, valahogy az is kiderült, hogy a csoportosan érkezők állami gondozottak. Az ember a színpadon azt is mondta,
hogy az első szünetben finomságokkal kedveskednek nekik. Így is történt; a büfében hatalmas asztalt helyeztek, amit telepakoltak almával, naranccsal, szaloncukorral. Mindenki jutott belőle, pontosabban juthatott volna belőle, de a többség felkészülten (netán felkészítve?) érkezett: a zsebekből előkerültek a nejlonszatyrok, majd néhány erőszakos jelenetnek lehettünk tanúi, amelyeknek a nevelők vetettek véget.


Az Árvaház című képemet az operaházi esemény ihlette – valahol a tudat alatt. Úgy látszik, húsz év kellett ahhoz, hogy feldolgozzam. Amit akkor láttam: megrázó volt, ugyanakkor kínos, összességében botrányos. Soha nem fogom elfelejteni, bár lehet, hogy a jelenlevők közül rajtam kívül senkinek sem tűnt fel, mi történik éppen.

Akril, vászon
50 x 50 cm, keretben

Ebben a festményben az a legerősebb, hogy a figurák egyszerre tűnnek családi közelségben lévő alakoknak és valami egészen idegen lényeknek. Senkinek nincs rendes arca, mégis mindenkinek nagyon erős jelenléte van. A vörös, narancs és rózsás háttér szinte felforrósítja az egész jelenetet, mintha nem is egy szobában állnának, hanem valami közös idegállapotban. Ettől a kép nem egyszerű csoportkép, hanem inkább egy feszült együttlét lenyomata.

Különösen jó, ahogy a fejek eltorzulnak, elcsúsznak, összevissza alakulnak. A bal oldali vörös arc száj helyén szinte varratot visel, a középső nagy, halvány rózsaszín fej már majdnem állat, a jobb alsó fehér arc meg úgy néz ki, mintha a személyiség helyén csak egy puha, elmosódott folt maradt volna. Ettől a festmény nem azt kérdezi, hogy kik ezek, hanem azt, hogy milyen erők dolgoznak bennük. A kis sárgás-zöld figura középen különösen fontos: mintha ő lenne az egyetlen, aki még próbálna emberi maradni ebben az egész torzult társaságban.

A színek nagyon okosan vannak használva. A meleg háttér nem megnyugtató, inkább nyugtalanító, a világoskék ruhák és a virágos minta pedig nem puhítják, hanem még furcsábbá teszik a jelenetet. Olyan, mintha valami hétköznapi, majdnem otthonos világ csúszott volna félre. Ettől lesz benne az a jó kettősség, hogy egyszerre ismerős és kellemetlen.

Az ilyen kép attól marad meg, hogy nem akarja elsimítani a feszültséget. Meghagyja a torz arcokat, a rossz arányokat, a hangtalan agressziót, és pont ettől lesz igaz. Kicsit olyan, mint egy családi fotó, amit nem a kamera, hanem a szorongás festett meg.