Legát Tibor: (Elkezdődött, folytatódik)

„Büntetőeljárás indult azzal a férfival szemben, aki megtámadott és az
üzletébe zárt egy adóellenőrt Szegeden. A csongrádi megyeszékhelyen
egy informatikai kisboltban végzett próbavásárlást egy férfi, aki,
miután nem kapott nyugtát, közölte, hogy adóellenőr. A bolti eladó
hölgy felhívta telefonon élettársát, aki pár perc múlva feldúltan és
ingerülten lépett be az üzletbe. Szórta a szitkokat az adóellenőrre és
két társára, és széttépte az addigra elkészült jegyzőkönyvet, majd
bezárta a bolt ajtaját és közölte, hogy onnan nem megy ki senki. Az
MTI szerint az ingerült férfi azt sérelmezte, hogy üzletüknek kicsi a
forgalma, oda »nem jár senki, csak az ellenőrök«, akik ráadásul ez
alkalommal már másodjára büntetik meg.” Mindenki került hasonló
helyzetbe, legalábbis olyanba, amelynek valami hasonló volt a
végkicsengése. Legfeljebb nem indult büntetőeljárás."

Akril, vászon
30 x 30 cm, keretben

Ebben a festményben az a legjobb, hogy úgy néz ki, mintha egy mesekönyv, egy politikai plakát és egy rossz álom egyszerre próbált volna megszólalni ugyanazon a felületen. Az alakok ott állnak egymás mellett, de egyik sem teljesen ember, egyik sem teljesen állat, és egyik sem tűnik igazán biztonságosnak. Ettől a kép rögtön kibillen a sima figurális festészetből, és inkább valami szorongó, szimbolikus csoportképpé válik, ahol minden arc egy kicsit sérült, minden tekintet egy kicsit elcsúszott.

A legizgalmasabb benne, hogy a gyerekrajzos egyszerűség egyáltalán nem teszi ártatlanná. A nyúlszerű fekete fej, a maszkszerű fehér arcok, a vörös orrok és szemek, a kicsit merev testek mind azt sugallják, hogy itt valami játszódik, de nem teljesen világos, játék-e még. A feliratok — „Elkezdődött”, „Folytatódik” — különösen sokat tesznek hozzá, mert úgy működnek, mint valami fenyegetően egyszerű fejezetcímek. Mintha nem egy jelenetet látnánk, hanem egy folyamatot, ami már elindult, és nincs kedve megállni.

Nagyon jól dolgoznak a színek is. A vörös, fekete, okker, kék és zöld egymás mellett nem harmonizálnak, inkább szorítják egymást, és pont ettől lesz a kép ennyire eleven. A felület tele van idegességgel, kaparással, átfestéssel, mintha maga a festék is része lenne a szereplők nyugtalanságának. A jobb felső sarokban lévő kis beillesztett képrészlet és nyomtatott elem még tovább fokozza ezt: olyan, mintha a kép saját magát is kommentálná, vagy valami külső rendszert húzna rá erre a furcsa kis társaságra.

Az ilyen munka attól marad meg, hogy nem akar rendes allegória lenni, mégis tele van allegorikus erővel. Kicsit bohócos, kicsit fenyegető, kicsit gyermeki, kicsit nagyon nem az. Olyan, mint egy csoportkép egy világról, ahol mindenki szerepet játszik, de senki sem tudja már pontosan, ki írta a darabot.