Legát Tibor: Egy férfi

Ez is véresen komoly volt, de mielőtt leírhattam volna, jött Whistler mamája és ezt fűzte a képhez: "édesapát leküldtük a lidlibe karácsonyi nagybevásárlás előtti nagybevásárlásra; #szerda, #reggel, #héttizenhárom". Amit nem lehet felülírni, azt nem is kell. De mi lehet az a héttizenhárom?

Akril, vászon, keretben
25 x 20 cm

Ebben a festményben az a legerősebb, hogy a kép egyszerre tűnik gyerekesen egyszerűnek és egészen nyugtalanítónak. A figura tényleg csak annyiból áll, amennyi feltétlenül kell: fehér fej, izzó vörös szemek, elnagyolt test, pár sötét és zöldes ecsethúzás — mégis azonnal van jelenléte. Nem portré a klasszikus értelemben, inkább valami emberalak emléke, ami ott maradt a festékben.

A vörös szemek nagyon sokat visznek. Ettől az egész figura rögtön kibillen a naiv, majdnem gyerekrajzos világból, és kap valami kísérteties, szinte lidérces intenzitást. Közben a háttér barnás-fekete, sárgás-vörös kavargása olyan, mintha a test nem is térben állna, hanem valami izzó, bizonytalan közegből bukkanna elő. Ez nagyon jól áll neki: nem környezetet látunk, hanem hangulatot.

Az is jó benne, hogy a címhez képest mennyire nem akar “egy férfi” lenni hagyományos módon. Nem az egyéniség, nem a felismerhető arc, nem a karakterjegyek kerülnek előtérbe, hanem valami sokkal csupaszabb: egy emberi alak mint sebezhető, furcsa, kicsit szánalmas, kicsit félelmetes jelenés. Ettől a kép egyszerre tud komikus és nyomasztó lenni.

Nekem attól működik igazán, hogy nem akar szépen festett lenni, hanem vállalja a nyersségét. Olyan, mint egy rossz álomból megmaradt emberfigura: egyszerű, de nem lehet csak úgy elfelejteni.