Legát Tibor: Ketten egyedül

Akril, vászon
20 x 20 cm

Ez a kép szinte egyszerre akar festmény, jegyzetfüzet, vallomás és pánikfelület lenni. A zöldes-türkizes háttérre ráúszó kézírás, a két nagy, szemszerű forma, a középen álló vörös X és a beragasztott Xanax-részlet együtt olyan hatást keltenek, mintha nem egy kompozíciót néznénk, hanem egy túlterhelt tudat belső falát. Ettől az egész nem leír valamit, hanem megtörténik a néző előtt.

Nagyon jó, hogy a szöveg itt nem illusztrációként működik, hanem anyagként. Nem az a lényeg, hogy mindent végigolvasunk-e, hanem hogy a mondatok rátelepednek a figurákra és a formákra. Mintha a kép nem tudna hallgatni: mindenhol beszél, magyaráz, szorong, újrakezd. A két nagy, majdnem halszerű, majdnem szemként olvasható forma emiatt még nyugtalanítóbb, mert úgy hatnak, mint valami túl közelről figyelő belső szervek vagy gondolatlények.

A vörös X különösen jól dolgozik középen. Egyszerre lehet tiltás, hiba, seb, törlés vagy önmagára rajzolt célkereszt. A jobb alsó sarokba berakott gyógyszeres csomagolásdarab pedig hirtelen nagyon földközelivé teszi az egészet: a kép nem marad absztrakt lelki káosz, hanem kap egy teljesen konkrét, hétköznapi kapaszkodót. Ettől a feszültség nem csak esztétikai, hanem testi és idegrendszeri is lesz.

Nekem attól működik ennyire jól, hogy nem akar rendet tenni a fejben, inkább megmutatja, milyen, amikor odabent túl sok minden van egyszerre. Kicsit naplószerű, kicsit kollázs, kicsit pszichés önarckép, és közben elég vad ahhoz, hogy ne lehessen kényelmesen nézni. Olyan munka, ami nem szépen elmond, hanem beléd tol egy állapotot.