Marko RODICS: Hofi Géza Szemű Kádár 1/1, IMM 1982

Ebben a munkában az a legélesebb húzás, hogy a tekintet helyére nem tárgy, nem jelkép, hanem egy másik arc kerül — ráadásul kétszer. A hivatalos, fekete-fehér portré így rögtön elveszíti a saját komolyságát, mert a szemek helyén két színes, enyhén színpadias, ironikus férfiarc ül, mintha a történelem hirtelen a saját paródiáján keresztül próbálna visszanézni. Ettől az egész egyszerre lesz nagyon vicces és nagyon pontos.

A duplázás különösen jól működik. Nem elég, hogy a nézés helye ki van cserélve, ugyanaz a karakteres arc két korongban ismétlődik, mintha a hivatalos portré mögött már nem egyetlen tekintet dolgozna, hanem a gúny, a kommentár és a kívülről jövő józan ész. Az egész ettől nem puszta geg, hanem vizuális rövidzárlat: komoly történelmi arc és szatirikus ellenarc csúszik egymásra ugyanabban a fejben.

Nagyon jó, hogy a fekete-fehér alap és a két meleg tónusú kör ilyen durván eltér egymástól. A portré hűvös, archivális, fegyelmezett; a két kis arc viszont elevenebb, teátrálisabb, majdnem pimasz. Ettől a munka nem rombol, inkább kiforgat. Nem letagadja a múlt komolyságát, hanem ráültet valami olyat, ami képes kinevetni, megzavarni, eltolni azt.

Az ilyen darab attól marad meg, hogy nagyon egyszerű, mégis többrétegű. Elsőre szinte poénplakát, aztán gyorsan kiderül, hogy sokkal pontosabban beszél a hatalomról és az emlékezetről, mint egy hangosabb munka. Olyan, mintha a történelem szemébe végre bekerült volna egy kis ellenbeszéd — és onnantól már nem lehet ugyanúgy nézni rá.