HunkiiDorii: Önarckép

Vegyes technika papíron (akril, pasztel, grafit)
40x60 cm

Ebben a festményben a meseszerűség és a baljós megfigyelés nagyon szépen összecsúszik. Középen ez a szarvas- vagy őzszerű alak áll, de nem természetrajzi állatként, hanem inkább jelként: mintha egyszerre lenne erdei lény, heraldikai figura és egy álomból itt maradt őrszem. A teste tele van mintákkal, pöttyökkel, belső örvényekkel, ettől nem bundája van, hanem története. Nem úgy néz ki, mintha egyszerűen ott állna, hanem mintha tudna valamit a képről, amit a néző még csak sejteni kezd.

Nagyon jó, ahogy a háttér nem háttérként működik, hanem lelki tájként. A rózsaszínes földsáv, a szürkés-kékes levegő, a bal oldali sötét, majdnem szemekkel teli növénytömb és a kapart, áttűnő festéknyomok együtt olyan teret hoznak létre, ami egyszerre puha és nyugtalanító. A bal oldali rész különösen erős: mintha bokor lenne, de közben úgy hat, mintha nézne. Ettől a központi állat jelenléte még ünnepélyesebb és magányosabb lesz.

A jobb oldali kis fehér figura csodás ellenpont. Olyan, mint egy árnyékállat, egy kisebb visszhang vagy egy szelídebb változat ugyanabból a világból. Míg a nagy középső alak méltóságteljes és szinte mitikus, ez a kicsi fehér lény inkább törékeny, gyors, álomszerű. Kettejük között nincs konkrét történet, mégis rögtön elkezd az ember kapcsolatot keresni: őrzik egymást, figyelik egymást, vagy csak ugyanannak a belső tájnak két külön méretű lakói.

Az ilyen festmény attól marad meg, hogy nem akarja eldönteni, kedves-e vagy nyugtalanító. Inkább mindkettő egyszerre. Kicsit gyerekkönyv, kicsit totem, kicsit erdei látomás, és közben nagyon szabad festőileg is. Olyan kép, amit nem teljesen megfejteni akar az ember, hanem inkább benne maradni egy ideig.