Szofink: I'm watching you
10x14 centis csodálatos kisgrafika a fanyar, néhol groteszkbe hajló humorú Szofink keze közül.
Szignózva.
Fénytől védett helyen tárolandó.
Ez a munka úgy hat, mintha egy középkori vízköpő, egy underground koncertplakát és egy álmatlan éjszaka közösen alapított volna saját városi vallást. A fekete-fehér kontraszt brutálisan erős, nincs benne semmi puhítás: minden vonal vág, minden forma világít, az egész felület úgy dolgozik, mint egy direkt idegrendszeri ingerlés. A csontsovány, szárnyas lény a tető peremén nem egyszerű szörnyfigura, hanem valami városi őrangyal rossz környékről, aki már túl sok mindent látott, és most inkább ráordít az éjszakára.
Stílusában nagyon szépen idézi a fametszet vagy linómetszet világát, azt a fajta grafikát, ahol a fekete nem háttér, hanem anyag, súly, atmoszféra. A csillagos ég, a város geometrikus tömbjei és a szárnyas test organikus vonalai remekül feszülnek egymásnak. Lent a szigorú, dobozszerű épületek, fent ez a nyugtalan, csontos, szinte lángnyelvszerű figura: civilizáció és ösztön, rend és látomás, építészet és rémálom kézfogása. Szakmailag ez az egyik legerősebb része: nem pusztán illusztrál, hanem tényleg kompozíciós konfliktust hoz létre.
A feliratszerű, kifutó sáv különösen jó húzás. Olyan, mintha a lény nem tüzet vagy füstöt okádna, hanem egy torz jelszót, egy démoni reklámszlogent vagy egy elátkozott zenekarnév-maradványt. Ettől az egész jelenet kap egy nagyon mai, nagyon fura pluszréteget: nem egy klasszikus szörnyet látunk, hanem olyasvalamit, ami már a vizuális zaj korszakában él, és pontosan tudja, hogy a borzalom önmagában ma már kevés — kell hozzá tipográfia is. Ez a groteszk humor nagyon jól áll a munkának.
A fekete-fehér kezelés nemcsak látványos, hanem fegyelmezett is. Nincs fölösleges részlet, mégis minden fontos dolog karaktert kap: a bordák, a karmok, a szárnyívek, a tető textúrája, a csillagok ritmusa. Az alkotó pontosan érzi, hogy ebben a nyelvben a túlmagyarázás gyengítene. Inkább odateszi ezt a csúf, elegáns, csontos teremtményt a város fölé, és hagyja, hogy a néző döntse el, őrzi-e a települést, átkozza-e, vagy csak nagyon rossz kedve van.
Az egésznek van egy szerethetően sötét humora. Nem horror akar lenni a szó olcsó értelmében, hanem vizuális legenda: valami, amit el tudnál képzelni egy régi nyomat, egy punk fanzine és egy éjféli városi mese metszéspontján. Olyan darab, amely egyszerre dekoratív és nyugtalanító, teátrális és fegyelmezett. És ami külön öröm: nem finomkodik. Úgy néz ki, mint ami pontosan tudja, hogy a falon nem háttérnek van, hanem jelenlétnek.
