Szofink: Még!
10x14 centis csodálatos kisgrafika a fanyar, néhol groteszkbe hajló humorú Szofink keze közül.
Szignózva.
Fénytől védett helyen tárolandó.
z a lap olyan, mintha egy természetrajzi illusztráció, egy lázálom és egy nagyon száraz humorú független képregény ugyanabban a bokorban találkozott volna. A központi figura első pillantásra állatnak tűnik, de valójában inkább jelenség: rókaféle, madárféle, kiserdő-istenség vagy egy olyan lény, akit a hagyományos zoológia egy ponton feladna, és inkább átadna a kortárs grafikának. A vörös forma a fej tetején szinte koronaként ül rajta, amitől az egész jelenet kap valami abszurd hierarchiát: mintha nem egyszerű erdei szereplőt látnánk, hanem a tisztás kissé zavart, de vitathatatlan uralkodóját.
Kompozíciósan nagyon jól van belőve az arány a középre húzott, szoborszerű főalak és a köré rendezett mellékszereplők között. A két madárszerű figura és az alsó sarokból kikandikáló kisebb lények szinte kórusként működnek: nézik, kommentálják, hitetlenkedve szemlélik a középen ülő teremtményt, vagy épp ugyanannak a furcsa világnak más fokozatait képviselik. Ettől a jelenetnek van narratív feszültsége, pedig semmi sem történik látványosan. Ez a „semmi” azonban nagyon is dolgozik: a tekintetek, a testtartások, a kiszámítottan üres közép és a pontozott háttér mind azt sugallják, hogy itt valami szertartás zajlik, csak senki nem volt hajlandó rendes magyarázatot mellékelni.
Formailag a visszafogottság különösen erős. A fekete vonalrajz majdnem puritán, a vörös pedig pont annyira jelenik meg, hogy hangsúlyt adjon, de ne fulladjon dekorációba. Ez kifejezetten fegyelmezett döntés: a szín nem díszít, hanem kijelöl. Olyan, mint amikor egy rendező tudja, hogy a teljes társulatból elég egyetlen szereplőre erős fényt tolni, és máris más lesz a jelenet gravitációja. A pontszerű háttér ráadásul ügyesen lebegteti a teret; nem teljesen égbolt, nem teljesen üres mező, inkább valami sűrű, rezgő közeg, amelyben ezek a lények teljesen természetesen érzik magukat, a néző viszont nem biztos, hogy ugyanígy van ezzel.
A legjobb benne, hogy egyszerre komoly és nevetséges, és egyik minőség sem üti ki a másikat. Lehet rajta mosolyogni, mert a figurák szemmel láthatóan nem a klasszikus szépségideálból érkeztek, de közben a munka nem csúszik át puszta aranyoskodásba. Van benne világépítés, karakter, ritmus és egy finom, teljesen indokolatlan méltóság. Olyan, mintha egy alternatív bestiárium egyik lapját látnánk, amelyet valaki nagyon komolyan rajzolt meg, csak közben végig tudta, hogy az erdei misztikum néha a legjobban akkor működik, ha enyhén hülyén néz vissza ránk.
