Szofink: Real love

10x14 centis csodálatos kisgrafika a fanyar, néhol groteszkbe hajló humorú Szofink keze közül.

Szignózva.
Fénytől védett helyen tárolandó.

Ez a munka úgy viselkedik, mintha egy természetrajzi megfigyelés, egy falusi pletyka és egy enyhén pszichedelikus kerti jelenet egyszerre akarna lapra kerülni. Első pillantásra két madár és néhány féreg látható, de aztán gyorsan kiderül, hogy itt nem a biológia szakszerű dokumentálása a fő cél, hanem egy saját szabályok szerint működő, finoman abszurd kis ökoszisztéma felépítése. A középen tornyosuló, férgekből, levelekből és piros bogyókból összeálló csokorszerű forma valóságos főszereplő: egyszerre hat tápláléknak, dísznek, ajándéknak és kisebb idegrendszeri kihívásnak.

A kompozíció egyik nagy erénye, hogy nagyon tisztán szervezett, miközben a jelenet maga teljesen bolond. A két madár egymás felé fordul, ettől rögtön kialakul valamiféle szituáció: mintha udvarlás, alku, vita vagy gasztronómiai félreértés zajlana közöttük. Az egyik mintha kínálná vagy vizsgálná ezt a furcsa, burjánzó gilisztahalmot, a másik pedig már aktívan dolgozik egy másik falaton, teljes koncentrációval. Ettől a lapnak van narratívája, de nem magyarázza túl magát. Nem mondja meg, pontosan mi történik, csak érezteti, hogy valami nagyon fontos madárügy van folyamatban.
Formailag külön öröm, ahogy a szín működik.

A fekete vonalrajz alapvetően visszafogott, szinte puritán, de a narancs, a türkiz és a piros pont annyi hangsúlyt kap, hogy az egész jelenet felvillanjon. A férgek narancs tömege szinte díszítőmotívummá válik, a bogyók és levelek pedig olyanok, mintha valaki egy népi ornamentikát keresztezett volna madáretetéssel. Ez a fajta korlátozott színhasználat szakmailag kifejezetten fegyelmezett megoldás: nem dekorál túl, hanem fókuszt teremt. A szem pontosan oda megy, ahova kell, és ott is marad egy ideig, mert ez a középső csomó egyszerre gyönyörködtető és enyhén nyugtalanító.

A rajzi nyelv tudatosan egyszerűsítő, de ettől nem naiv, hanem karakteres. A madarak kissé merev, kissé értetlen tekintete sokat hozzátesz a humorhoz: úgy néznek ki, mint akik teljesen természetesnek tartják ezt az egész helyzetet, és ettől a néző érzi magát a leginkább kívülállónak. A kis mellékelemek — az elszórt féreg, a pici bogárszerű figura, a lebegő részletek — finoman tágítják a világot, mintha azt sugallnák, hogy ez a jelenet csak egy apró kivágat egy nagyobb, hasonlóan furcsa rendszerből.

A legjobb benne, hogy egyszerre kedves és kissé bizarr. Nem aranyoskodik, pedig könnyen megtehetné; inkább megtart egy pici távolságot, egy száraz, szellemes iróniát. Olyan munka, amelyik nagyon jól érzi, hogy a természet nemcsak szép és harmonikus tud lenni, hanem komikusan túlburjánzó, esetlen és zavarba ejtően találékony is. Galériatérben pont az ilyen lapok szoktak sokáig működni: először mosolyt váltanak ki, aztán az ember visszanéz rájuk még egyszer, mert rájön, hogy ez a két madár és ez a csomó féreg gyanúsan jobban össze van rakva, mint ahogy azt az első nevetés alapján sejteni lehetett.