Tóth Ágnes: A találkozó
2019, olaj, kasírozott vászon, 40x50 cm
Ágnes erőssége, hogy a mi életünk, a mi hétköznapjaink részleteit gyűjti és örökíti meg, mindezt egy olyan kedvességgel, szeretettel, harmóniával és humorral, ami szerintem nem tud túl sok lenni senki életében.
A kiállításán külön falat kaptak a boldog férfiak, és hát a boldog férfiak hasznoskodnak, van szabadidejük, amikor sokuk nagyon örülnek ha halat fognak, kirándulnak, esznek isznak.
Sok kicsi apró részlet, ami mégis univerzális. Minden képéhez könnyű kötődni, színhasználata megnyugtató, a felületek mégis sejtetnek munkát és feszültségeket a bemutatott harmóniák mögött, ami nekem a szép pillanatok törékenységét is jelzi, nem ígér örök életet, ingyen sört.
Ez a festmény úgy ül a néző elé, mintha egy hivatalos találkozó, egy rosszul alvó intézményrendszer és egy nagyon száraz humorérzék egyszerre akart volna portrét rendelni. Két öltönyös férfi ül egymással szemben, köztük egy kis asztal, mögöttük famintás fal, fölöttük még egy bekeretezett alak — vagyis minden adott ahhoz, hogy a jelenet tekintélyt sugározzon. Csakhogy ettől még nem lesz nyugodt. Inkább valami furcsa, enyhén feszengő ünnepélyesség árad belőle, mintha egy fontos megbeszélés épp most állna meg örökre egy kínos másodpercben.
A kompozíció egyik legjobb eleme a merevség. A két figura szinte tükörszerűen helyezkedik el, de nem elegánsan szimmetrikusan, hanem kissé nyugtalanító pontossággal. Olyan, mintha nem beszélgetnének, hanem egyszerűen ki lennének rakva egymás elé, mint két intézmény. A kis kerek asztal köztük majdnem komikusan jelentéktelen, mégis ez a jelenet diplomáciai középpontja. A piros székek különösen jól működnek: vizuálisan felizzanak a barnás, tompa környezetben, és ettől az egész tér egyszerre lesz ünnepélyes és kissé színházi. Mintha egy tárgyalóterem és egy bábszínház hirtelen ugyanazt a bútorkatalógust használta volna.
A festői nyelv kifejezetten érdekes, mert nem akar fotórealisztikus hitelességet, inkább társadalmi hangulatot fest. Az arcok felismerhetően egyénítettek, de nem finomkodva: a bal oldali figura bajusza, a jobb oldali férfi kopasz feje és zárt tekintete azonnal karaktert csinálnak belőlük. Ugyanakkor a testtartásuk, a kéztartásuk, a kissé merev ülésük inkább szerepet, mint személyiséget közvetít. Ettől a jelenet túlmutat önmagán: nem egyszerűen két ember ül ott, hanem valami hivatalosság, valami reprezentáció, valami „most fontosnak kell látszani” állapot.
A háttérben függő portré zseniális kis plusz. Nem csak dekoráció, hanem szinte harmadik hatalmi tényező a térben. Fölülről néz le erre a két alakra, mintha egy korábbi korszak, egy felsőbb tekintély vagy maga a hivatalos komolyság felügyelné a jelenetet. Ettől a kép kap egy nagyon finom, kissé abszurd hierarchiát. Lent ül a jelen, fent lóg a múlt, középen meg ott világítanak ezek a vörös székek, mint valami túl lelkes díszletelemek.
Az egészben az a legjobb, hogy egyszerre komoly és enyhén nevetséges, és a kettő nem oltja ki egymást. Lehet nézni úgy, mint egy intézményi portrét, ahol a hatalom, a státusz és a reprezentáció a téma. De lehet nézni úgy is, mint egy szelíden groteszk jelenetet, ahol két férfi annyira próbál méltóságteljes lenni, hogy közben már majdnem szürreálissá válnak. Ez a kettősség tartja életben a festményt. Nem csak dokumentál, hanem finoman meg is karcolja azt a világot, amit ábrázol. És ettől sokkal izgalmasabb, mint egy sima „két úr ül a szobában” helyzet.
