TÓTH Ágnes: Dorozsmai gejzír
Akril, ez-az, farostlemez, 73x100 cm.
Ez a festmény úgy működik, mintha a vidéki udvar, a néma abszurd és egy nagyon finom társadalmi humor egyszer csak összeült volna megbeszélni valami teljesen hétköznapi, mégis kozmikus jelentőségű ügyet. Középen ott áll ez a furcsa, lábakra emelt tartályféle, amelyből vékony pára vagy füst száll fel, körülötte két alak, egy sufni, néhány szerszámszerű forma, kopasz fák, és máris az az érzése az embernek, hogy itt valami esemény van. Nem nagy dráma, nem katasztrófa, inkább olyan jelenet, amit egy falusi legendárium és egy kortárs festő közösen írt volna: „na, nézzük meg, mit csinál megint ez a szerkezet.”
A kompozíció egyik legjobb része, hogy mennyire fegyelmezetten laza. A két figura nem a kép közepét uralja, inkább bele van helyezve egy nagyobb, kissé nyirkos, kissé elhasznált, mégis meglepően költői térbe. Az előtérben a vöröses bokor és a jobb oldali halvány rózsaszínes virágzás szinte függönyszerűen keretezi a jelenetet, miközben a háttér tompa szürkéskék ege és a zöldes-barnás kertfelület nyugalmat ad az egésznek. Ettől a kép nem mesélő illusztráció lesz, hanem hangulatban sűrű tér: itt a levegőnek is karaktere van.
A tartály külön főszereplő. Egyszerre néz ki használati tárgynak, barkácsolt találmánynak és valami teljesen indokolatlan kultikus objektumnak. A vékony lábakon álló forma, az alatta megjelenő nedves folt, a belőle felszálló fehér csík mind azt sugallják, hogy itt a gyakorlati élet egyszer csak látomássá változott. Olyan, mint egy szegényes udvari gejzír vagy egy háztáji technológiai csoda, amit senki nem nevezne szépnek, de mindenki megnézne. És ettől lesz jó: a festmény pontosan érzi, hogy a hétköznapi furcsaság sokszor erősebb téma, mint a nagy, előre bejelentett dráma.
A két figura viszonya is remekül van eltalálva. Az egyik háttal áll, kéz a háta mögött, mintha szemlélődne, vizsgálódna, vagy csak próbálná méltósággal kezelni a teljesen abszurd helyzetet. A másik a kis faház mellett álldogál, kissé passzívan, mintha már túl lenne azon a ponton, hogy bármin is meglepődjön. Ettől az egész jelenetnek van valami nagyon ismerős, nagyon emberi ritmusa: valami történik, de nem biztos, hogy akkora ügy; mégis mindenki odanéz, mert hátha most lesz belőle valami. Ez a fajta visszafogott, vidéki dramaturgia kifejezetten jó húzás.
Festőileg is erős darab. A felület nem steril, inkább dörzsölt, párás, kicsit felkapart, mintha maga a kert is emlékezetből lenne összerakva. A színek tompák, földközeliek, aztán egyszer csak megszólal bennük az a mély bordó bokor meg a narancsos állványszerkezet, és az egész hirtelen életre kap. Nem rikít, de nem is szürkül bele a saját melankóliájába. Tudja, mikor kell visszafogni magát, és mikor kell odaszúrni egy erősebb hangsúlyt.
Az összhatás nagyon szerethetően különös. Kicsit olyan, mintha Csehov kertészkedni kezdett volna, majd váratlanul feltalált volna valamit, ami talán működik, talán nem, de mindenképp nézni kell. A kép nem akarja túlmagyarázni magát, és pont ettől marad sokáig érdekes. Benne van a barkácsolt civilizáció, a kisemberek türelme, a kert mint színpad, és az az örök emberi alaphelyzet, amikor két ember áll valami előtt, ami gőzölög, és próbál úgy tenni, mintha pontosan értené, mi történik.
