Tóth Ágnes: Újságíró megfürdetett tacskókkal

Olaj, fatábla, 40x39,5 cm

Ez a festmény úgy hat, mintha a gondoskodás, a fáradtság és az enyhe abszurditás egyszerre ült volna modellt. A középen ülő alak karjában két kutyát tart, de a jelenet egyáltalán nem cuki értelemben kedves. Inkább valami furcsán sűrű, kicsit komor, mégis szerethető közelség árad belőle. Olyan, mintha a törődés itt nem puha Instagram-pillanat lenne, hanem tényleges, testközeli munka: megfogni, megtartani, elviselni, megóvni.

A kompozícióban nagyon jó a tömbszerűség. A figura és a két kutya szinte egyetlen nagy, világos-kékes-fehér masszává áll össze a kép közepén, amit a rózsaszín felület szépen alátol, a sötét háttér pedig még jobban kiemel. Ettől az egész jelenet egyszerre lesz intim és színpadszerű. A háttér nem akar realista teret csinálni, inkább lelki klímát ad: mélyzöld, barnás, sűrű, enyhén nyugtalan közeg, amelyből a fehér haj és a kutyák világos teste szinte előizzik.

A festői kezelés kifejezetten izgalmas. A haj gyors, szálkás fehér ecsetjárásai szinte vibrálnak, az arc sötét tónusai mélyen ülnek, a kék ruha pedig tompítja az egész jelenet drámaiságát. A kutyák formái nincsenek túlrészletezve, mégis azonnal karakterük van: nem díszállatok, hanem jelenlévő kis lények, akiknek saját súlyuk van a karokban. Ez nagyon jó döntés, mert a kép nem csúszik át kedveskedő állatportréba. Megmarad benne valami nyers, földszagú emberi igazság.

Ami különösen erős, az az arc és a kéz viszonya. Az alak arca részben elrejtett, árnyékos, majdnem kiismerhetetlen, miközben a kezek nagyon is konkrétan dolgoznak. Ettől a festmény mintha azt mondaná, hogy az ember belsejéről sokszor kevesebbet tudunk, mint arról, hogyan tart valamit. És itt a tartás a lényeg: nem póz, hanem cselekvés. Ebben van valami nagyon szép. Nem emelkedett módon szép, hanem fáradtan, kissé esetlenül, de makacsul.

Hangulatában az egész valahol a naiv festészet, az expresszív portré és a családi mitológia között mozog. Kicsit olyan, mintha egy mindennapi jelenetből váratlanul ikon lett volna. Nem szentkép, inkább hétköznapi oltárkép azoknak, akik már tudják, hogy a szeretet gyakran nedves, nehéz, mocorgó és nem mindig fotogén. Pont ettől hiteles. Pont ettől marad meg.