Vályi Gábor: Fúvósok

Vályi Gábor: Belső érintetlenség c. kiállításáról. Részletek hamarosan!

Az ár keret nélkül értendő.

Ebben a munkában az a vonzó, hogy szinte eltűnés közben rögzít egy jelenetet. Nincs benne semmi kimerevített póz vagy ünnepélyes komponáltság: a zenészek, a hangszerek, az állványok és a mikrofonok inkább csak felvillannak a papíron, mintha a kép nem is ábrázolni akarná őket, hanem elkapni azt a pillanatot, amikor a hangból még épp nem lett csend. Ettől az egész egyszerre lesz könnyű, levegős és nagyon koncentrált.

A fekete tus vagy tinta finom szétfutásai különösen jól működnek. A bal oldali alakok még viszonylag felismerhetők, jobbra aztán a dob, az állványok és a vonalak szinte egymásba oldódnak. Pont ez a bizonytalanság ad neki ritmust: nem részletekkel akar meggyőzni, hanem mozgással. Olyan, mint egy gyors zenei jegyzet, ahol a vonal ugyanazt csinálja a papíron, amit az improvizáció a térben.

Van benne valami nagyon elegáns bizalom is. A rajz nem fél attól, hogy félbemaradjon, hogy egy fej csak folt legyen, hogy egy hangszer csak pár gesztusból álljon össze. Ettől a néző nem kész képet kap, hanem részt vesz az összerakásban. A hiányok itt nem üresek, hanem tele vannak jelenléttel — mintha a papír pontosan tudná, hogy a zene sem attól erős, amit végigjátszanak, hanem attól is, amit lebegni hagynak.

Az egészben van egy szép, visszafogott klubhangulat: kis tér, figyelem, próbaterem- vagy koncertelőtti intimitás, ahol mindenki a saját feladatában van, mégis ugyanabban az áramlásban. Nem látványos rajz, hanem jó hallású rajz. Inkább hangulatot improvizál, mint jelenetet mesél el, és pont ettől marad meg ilyen finoman az emberben.