Marko RODICS: Sztálin Szemű Kádár 3/1, IMM 1982

Ebben a munkában a legélesebb gesztus az, hogy a tekintet helyét nem festék vagy szalag, hanem bélyegek foglalják el. Egy hivatalos, fekete-fehér portré nézne ránk a könyvborítóról, de a szemek helyére ragasztott két régi postabélyeg rögtön kisiklatja az egész komolyságát. Ettől a portré nem egyszerűen eltakarva van, hanem átírva: mintha a történelem nem az arcon, hanem a ráaggatott képeken és jelképeken keresztül akarna tovább nézni.

Nagyon jól működik, hogy a beavatkozás ennyire kicsi és ennyire pontos. A rusztikus fakeret, a könyvborító fegyelmezett tipográfiája és a téglafal nyers háttere mind azt sugallják, hogy itt valami archivált, tiszteletre méltó emlékkel van dolgunk. Ehhez képest a két bélyeg egyszerre hoz be állami hivatalosságot, személyi kultuszt és valami gyerekesen egyszerű, mégis kegyetlen vizuális poént. Nem szétveri a portrét, csak odaragaszt két apró történelmi rövidzárlatot a legérzékenyebb pontra.

Van benne valami különösen hideg humor. A bélyeg eleve a terjesztés, a hivatalosság, az állami képforgalom tárgya, itt pedig szemként kezd működni. Ettől a munka nemcsak arról szól, hogy kit hogyan láttatott egy korszak, hanem arról is, hogy a hatalom képei hogyan tapadnak rá más képekre, és hogyan fedik el a valódi nézést. A portré arca alig változik, mégis teljesen más jelentést kap: mintha már nem ember lenne, hanem történelmi felület.

Az ilyen munka attól erős, hogy fegyelmezett marad. Nem ordít, nem magyaráz, nem rak rá több gesztust a szükségesnél. Csak megmutatja, milyen könnyen lehet egy hivatalos arcból ideológiai montázst csinálni. Kicsi, tárgyszerű, száraz — és pont ezért üt nagyot.