Marko RODICS: Zászló Szemű Kádár 5/1, IMM 1989

Ebben a munkában az a legerősebb, hogy egy hivatalos portrét nem egyszerűen kifordít, hanem szó szerint átvezet rajta valami nemzeti érzelmi anyagot. A fekete-fehér könyvborítóba foglalt arc eleve a történelem, az emlékezet és a hivatalos komolyság terepe lenne, de a szemek helyére illesztett piros-fehér-zöld szalagok mindezt egyetlen mozdulattal zavarba ejtővé teszik. Nem díszítik a portrét, inkább úgy hatnak, mintha a tekintet helyét valami túl sokáig elfojtott, túl sokféleképpen kisajátított nemzeti jelkép foglalta volna el.

A legjobb benne az, hogy nagyon kevés eszközzel csinál nagyon kemény állítást. A durva, nyers fakeret, a kis méret, a könyvborító szikár tipográfiája és a téglafal előtt való elhelyezés mind lehúzzák a munkát a valóságba. Ettől nem elvont politikai kommentár lesz, hanem majdnem kegytárgy-szerű tárgy, ami közben mégis szabotálja a saját tiszteletkörét. Olyan, mintha egy emlékművet valaki nagyon halkan, de visszavonhatatlanul félremondott volna.

A szalagok különösen jól működnek, mert egyszerre idéznek ünnepet, gyászt, kitüntetést és valami egészen színházias túlzást. Nem lehet eldönteni, hogy a portré sír, könnyezik, vagy épp a nemzeti jelképek ömlenek ki belőle. Pont ettől lesz az egész nyugtalanítóbb, mint egy direkt politikai plakát. Nem kiabál, inkább hagyja, hogy a tárgyi egyszerűség és a vizuális abszurditás egymás ellen dolgozzon.

Ez a fajta munka attól marad meg, hogy tárgynak álcázza magát, miközben valójában nagyon pontos történelmi ideget nyom meg. Kicsi, fegyelmezett, szinte szerény — és közben tele van feszültséggel. Olyan, mint egy száraz, hideg mondat a hatalomról, az emlékezetről és arról, mi történik, amikor a nemzeti szimbólum már nem takar, hanem leleplez.