Szofink: Nápolyt Látni

15x21 cm marker papír
2024

Ebben a rajzban az a remek, hogy egy halálosan ismert kulturális mondást egyetlen mozdulattal átfordít teljesen hétköznapi éhséggé. A kaszás, csuklyás figura épp a „Nápolyt látni és meghalni” című könyvet olvassa, vagyis elvileg a nagy végzet, a műveltség és az örök elmúlás terepén járunk — aztán megszólal, és kiderül, hogy őt valójában inkább az érdekli, hol van a jó pizzéria. Ettől az egész azonnal kifordul a pátoszból, és valami sokkal jobb lesz belőle: egy nagyon egyszerű, nagyon pontos poén arról, hogy a magasztos dolgokat milyen könnyen lerántja a földre a gyomor.

A figura vizuálisan is tökéletesen van eltalálva. A kis csontváztest, a túl nagy lila csuklya, a kasza és a kissé esetlen olvasó póz együtt egyszerre teszi komikussá és szerethetővé. Nem fenyegető halálalak ez, inkább egy kissé elveszett, teljesen profán csontember, aki valahogy ugyanazzal a lelkesedéssel közelít Nápolyhoz, mint bárki más: kulturális mélység ide vagy oda, először azért még enne valamit. Ez a visszabillentés a halálból a turistába különösen jól működik.

A rózsaszín háttér sokat dob az egészen. Egyrészt gyönyörűen ellenpontozza a fekete-lila figurát, másrészt még inkább elveszi a jelenet élét, és átteszi valami puhább, abszurdabb, majdnem gyerekkönyvszerű világba. Ettől a rajz nem feketehumoros akar lenni a klasszikus értelemben, hanem inkább könnyedén morbid. Pont annyira, hogy az ember ne feszengjen, hanem örüljön annak, mennyire elegánsan sikerül itt összekötni az irodalmi utalást a teljesen prózai pizzasóvárgással.

Az ilyen munka attól marad meg, hogy nem akar túlbonyolított lenni. Egy jó figura, egy jó cím, egy jól elhelyezett mondat, és már kész is a teljes világ. Elsőre vicces, másodszorra még viccesebb, mert közben rájössz, mennyire pontosan beszél arról, hogy még a végzetnek is vannak hétköznapi igényei.